Avagy Mia és Paul története tovább folytatódik...
Mia
Jóleső fáradtsággal köszöntem el a kis
elsőseimtől. Mikor az utolsó gyerkőc is elhagyta a tantermet, még nekiláttam
elpakolászni magunk után. Épp a jegyzeteimet és a könyveket tettem be a
táskámba, amikor megcsörrent a telefonom. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam
a kijelzőn Lizzy nevét villogni. Azonnal felvettem.
‒ Szia!
‒ Na, mi van kisanyám? Már azt hittem, hogy engem
el is felejtettél! – kaffogta megjátszott sértettséggel.
‒ Hogy felejthetném el az én legeslegjobb
barátnőmet?
‒ Hallod magad? A legeslegjobb barátnőd vagyok,
ami némi kötelezettséggel is jár!
‒ Ó! Tényleg? És miféle kötelezettségre gondolsz
egészen pontosan, legeslegjobb barátnőm?
‒ Hogy mire? Hát most éppen arra, hogy csipkedd
magad, mert itt várok rád a suli előtt és elviszlek egy cukrászdába, ahol
felzabálunk majd egy csomó szénhidrátot. Ja, igen, és kólát fogok inni! Három
decit, vagy nem is, inkább fél litert!
‒ Ó, drágám! Csak nem megint az a szemétláda szólt
be neked? – kérdeztem aggódva. Tudtam, hogy Lizzy mennyire kényesen vigyáz a
vonalaira a modell barátja miatt, az a szemét meg folyton cseszegeti. Azt is
észreveszi, ha csak fél kilóval van rajta több. Pedig Lizzy nem kövér. Nem is
sovány, de örülhetne az a majom, hogy van rajta mit fogni. Sosem bírtam
elviselni azt a pasast. Szerintem csak önmagát szereti, a barátnőjét meg csak
azért tartja, hogy legyen mivel villogni a média előtt.
Lizzy szipogni kezdett a vonalban, én meg gyorsan
bedobtam még két játékot a dobozába, felkaptam a táskám, és már rohantam is
kifelé. A parkolóban ott állt, az a rózsaszín csotrogány, amit Lizzy még
kocsinak nevezett, vagyis Mancinak. Igen, annak a rózsaszín, ronda szekérnek,
még neve is volt. És az én drága barátnőm nagyon meg tudott sértődni, ha valaki csupán csak
rossz szemmel nézett az ő Mancijára. Kiszállt a kocsiból és sírva rohant felém.
A nyakamba borulva már zokogni kezdett. Átöleltem, simogattam a hátát, és
lágyan ringattam, hogy megnyugodjon egy kicsit. Úgy fél perccel később
felemelte a fejét és a szemembe nézett.
‒ Irány cukrászda, most azonnal! – közölte, majd
összenevettünk és egymásba karolva tettünk pár lépést az autóig.
***
Úgy bő öt perccel később már a kedvenc
cukrászdánkban ültünk, ahol minden piros és fehér színekben pompázott. Fehér
asztalok, hozzá piros bőrbokszok, az ablakok mellett. A terem közepén pedig kis
négyszemélyes asztalok, szintén piros székekkel. Mi a terem leghátsó részében
lévő bokszot szoktuk elfoglalni. Mondhatni, a törzshelyünkké vált már, hiszen
hetente legalább négyszer jöttünk ide. Ez volt a legjobb hely a környéken.
Én csak egy kapucsínót kértem, de barátnőm
feltankolt rendesen. Kehelyben kért négy gombóc fagyit, két krémes sütit, meg
még egy lattét is. Ahogy így elnéztem, szinte biztos voltam benne, hogy holnap
már meg is bánja ezt a sok szénhidrátbevitelt és tudtam, hogy én leszek az oka,
amiért hagytam ezt neki. De úgy láttam, hogy most erre van szüksége. Mary, a
felszólgálólány kíváncsian méregette barátnőmet. Látszott rajta, ég a
kíváncsiságtól, hogy megtudja miért sírt. Átnyújtottam a kezem az asztal fölött
és megfogtam az övét.
‒ Lizzy, figyelj drágám, szerintem menj és mosd le
az elkenődött sminkedet, mert így te leszel az elkövetkező napok
pletykasztárja.
‒ Én nem szoktam pletykálni – mormogta két falat
süti közt.
‒ Nem is azt mondtam, hogy te pletykálsz, hanem,
hogy rólad. – közöltem vele, erre már felkapta a fejét.
‒ Miért beszélnének rólam?
‒ Csak nézz oda, Mary és Erica éppen azt próbálják
kitalálni, hogy mi történhetett veled.
‒ Miért pont velem?
‒ Elképesztően nehéz a felfogásod ma – forgattam a
szemeimet, majd elővadásztam a táskámból a kis sminktükrömet, hogy megmutassam
neki, mi is a probléma. Az arcán ott éktelenkedtek a fekete csíkok, mert a
sírástól megfolyt a szemfestékje, de ő ezt valamiért nem akarta eddig tudomásul
venni, pedig a kocsiban is többször elmondtam neki. Lizzy azonban túlságosan el
volt foglalva azzal, hogy szidja azt a bájgúnár pasiját.
Mikor meglátta magát a tükörben, felugrott az
asztaltól.
‒ Úristen! – kapta a kezét a szája elé – Miért nem
szóltál eddig? – vágta hozzám sértődötten és kiviharzott a mosdóba. Esélyem sem
volt megvédeni magam. Most úgysem hallgatott volna meg.
Lassan kortyolgatni kezdtem az időközben már
kihűlt kapucsínómat és elmerengtem a mai nap eseményein. Az észbontó éjszakán
és reggelen azzal az idegen pasassal, aztán azokon az édes kis gyerkőcökön,
akik Miss Wilder helyett Miss Miának kezdtek el szólítani. Mosolyt csalt az
arcomra, ahogy eszembe jutott, milyen kedvesen és figyelemmel fogadtak.
Merengésemből torokköszörülés térített vissza a jelenbe.
‒ Helló, micsoda meglepetés! – köszönt a reggeli
pasas én meg hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, vagy mondjak. Csak tátogtam,
mint egy hal, de hang nem nagyon jött ki a torkomon. – Nem zavarok? Úgy látom
társasággal vagy. – nézett a velem szemközt lévő fagyira és sütire.
‒ Öö.. igen. A barátnőm kiszaladt a mosdóba.
‒ Ó, értem. Akkor majd legközelebb meghívlak egy
kávéra én! – Bólintottam. De nem bírtam
megszólalni. Egész testemben remegtem. – Viszlát, Mia! – köszönt el és hátat
fordított. Ekkor tértem magamhoz az önkívületi állapotomból, amit a jelenléte
okozott.
‒ Várj! – kiáltottam utána, mire mosolyogva
visszanézett. Haboztam. Nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam elmenni, vagy bírjam
maradásra. De aztán eszembe jutott Lizzy, akinek most szüksége volt rám. –
Viszlát, legközelebb Paul. – abban a pillanatban ugrott be a neve. Még
szélesebb mosolyra húzta vastag, csókolnivaló ajkait. Ez a pasas most még
jobban nézett ki, mint egy nappal korábban. A reggelről nem nyilatkozom. Az
valahogy teljesen elvette az eszemet.
Odasétált a pulthoz, kért két kávét elvitelre,
majd kisétált az ajtón. Lizzy épp abban a pillanatban állt mellém. Tekintetével
követte az enyémet.
‒ Az ott, nem aa…
‒ De – vágtam barátnőm szavába – az autószerelő.
Lizzy ekkor olyan szemeket meresztett rám,
mintha csak a lelkembe látott volna, vagy a gondolataimban kutakodott volna.
Összeráncolta a homlokát, összefogta és lófarokba kötötte hosszú barna
sörényét, majd leült a fagyija mögé és falni kezdte.
‒ Gyanús vagy nekem kisanyám! Fordulj csak ide! –
kért, de nem mertem a szemébe nézni. Ez a nő valahogy mindig belém látott.
Gőzöm sincs, hogy csinálta, de jobban ismert saját magamnál. Az asztal alatt a
lelógó piros-fehér kockás terítőt kezdtem el gyűrögetni, miközben tekintetem
nem vettem le az üres kávéscsészémről. – Naa.. köztetek történt valami. –
jelentette ki olyan bizonyossággal, mintha ő is ott lett volna. Megköszörültem
a torkom és a szemébe néztem. Tudtam, hogy a fülem tövéig vörös az arcom,
legalább annyira, mint a hajam, mert éreztem, hogy szinte lángol a bőröm. Nem
is tudom, miért, de elszégyelltem magam, mint egy kisgyerek akit rajtakaptak
csínytevés közben. Nem szerettem volna még beavatni barátnőmet az elmúlt
éjszakámba, mert biztos voltam benne, hogy csak egy egyéjszakás kaland volt. De
valahányszor behunytam a szemem, újra magamon éreztem Paul vágytól izzó tekintetét,
és ahogy ujjai a bőrömhöz érnek. – Beszélj! – szakított ki merengésemből Lizzy.
‒ Nem arról volt szó, hogy most vigaszra vágysz? –
vontam kérdőre, de úgyis tudtam, hogy nála ezek a kiborulások nem tartanak
sokáig. Nem volt szerelmes abba bájgúnárba, csupán szeretett vele villogni. Így a
sértődései sem voltak komolyak. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány pasija volt
még Logan mellett az elmúlt fél évben.
‒ A vigaszt.. – hümmögött két falat közt – megadja
nekem ez itt – mutatott a kehely fagyira, ami már szinte teljesen szétfolyt a
melegtől – te pedig kisanyám, elkezdhetnél végre csiripelni! - közölte, majd a szájába tömött egy adagot a sütiből is.
‒ Lefeküdtem vele. – jelentettem ki egyhangúan,
erre barátnőm felugrott az asztaltól és fulladozni kezdett. Rögtön odaugrottam
mellé és ütögetni kezdtem a hátát, miközben neki már a könnyei is kijöttek a
köhögéstől. Mikor már kicsit jobban lett, visszaült a helyére és ivott egy
kortyot a lattéjából. Megköszörülte a torkát és szigorú tekintetét az enyémbe
mélyesztette.
‒ Na, idefigyelj Mia Wilder! – kezdte –
Legközelebb, mielőtt ilyen nagyságrendű, egetrengető bejelentést teszel, legyél
szíves figyelmeztetni, hogy semmi, érted? Semmi ne legyen a számban! Mert még
egy ilyen és a következő bejelentésedet a temetésemen kell megtenned! –
közölte, majd újabb falat fagyit tett a szájába és teli szájjal folytatta –
Értve vagyok?
Nevetnem kellett a viselkedésén. Másokat talán
idegesítene, vagy kiakadnának rajta, de Lizzy Graham-et én már születése óta
ismertem. Egy napon születtünk, az édesanyáink akkortájt lettek barátnők és mi
is elválaszthatatlanok maradtunk, azóta is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése