Paul
‒ Tom, értsd meg, hogy nem megyek vissza! –
magyaráztam egyre hangosabban a telefonban. Idegesített, hogy képtelenek
felfogni, hogy az életemnek az a része már a múlt. Lezártam és pont. Már
annyiszor megfogadtam magamnak, hogy nem veszem fel azt a rohadt telefont, ha ő
hív, de amikor napokon keresztül vagy százszor hívogatnak, már nem tehettem
mást. Nem akartam számot cserélni, mert mindenki ezt ismerte, bár az ő számának
tiltása egyre jobban vonzott. Végül is, azzal sem értem volna el semmit. Tom,
ha igazán akarná, hogy visszamenjek, személyesen jött volna értem. De nem
tette. Ezt a hívást is biztosan Jack erőltette rá. Az istálló főnök, aki a
fejemhez vágta, hogy tartozom neki, mert ő tett azzá, aki vagyok, amikor
közöltem vele, hogy vége. Minden szava igaz volt. Ő rángatott ki a szarból,
mert rájött, hogy tehetségem van a vezetéshez és ezt ki is használta.
Tulajdonképpen egymást tettük azzá, akik lettünk, de vele ellentétben engem ez
egy cseppet sem érdekelt. Eljöttem ide, ebbe az isten háta mögötti kis városkába,
ahol a kutya nem ismert. Jó érzés volt végre úgy kimenni az utcára, hogy nem
állítottak meg lépten-nyomon a rajongók, vagy a média. Nem akartam többé azt az
életet. Jó volt nekem így. Sokkal jobb. Főleg, mióta az a csaj besétált a
szerelőműhelybe. Nem gondoltam, hogy egy vidéki kisvárosban is ilyen könnyű
lesz felszednem egy pipit. Ráadásul nem is akármilyent. „Jól kiéheztették ezt a kis vadmacskát!” ‒ gondolataim visszatértek
az előző éjszakához. Elég volt csak rá gondolnom és máris szűk volt az alsóm.
‒ Hahó, Paul! Figyelsz te rám egyáltalán? – emelte
fel a hangját Tom. Ami igaz, az igaz. Az a kis vörös alaposan belekúszott a
gondolataimba. Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam volna.
‒ Hát persze haver!
‒ Egy szavamat sem hallottad, különben már
dühöngenél! – adta a tudtomra – Csak nem egy tyúk van a dologban?
Utóbbi kérdését teljesen figyelmen kívül hagyva,
rögtön rárontottam.
‒ Mit mondtál? Hogy dühöngenék? És mi okom lenne
rá? – kérdeztem ingerülten. Valahogy sejtettem, mit fog mondani.
‒ Azt, hogy Jack hamarosan ott lesz nálad, mert
úgy gondolta, személyesen jobb belátásra tud bírni! Paul, haver, hidd el, hogy
nagy szükségünk lenne rád. Jack nem talált senkit, aki csak fele olyan jó
lenne, mint te. Az autó jól muzsikál, de nélküled nem tudjuk tökélyre
fejleszteni.
‒ Tom, én már lezártam az életemnek azt a részét.
Véglegesen.
‒ Akkor legalább tesztpilótának gyere vissza!
‒ Nem! Hiába könyörögtök, hát nem érted? Ha az
atyaúristen jön ide térden csúszva, én akkor sem megyek vissza! Örülök, hogy
hívtál Tom, de kérlek, legközelebb csak akkor telefonálj, ha egy sörre akarsz
meghívni. – közöltem vele és bontottam a vonalat. Nem köszöntem el. Ahhoz
túlságosan felkaptam a vizet. Telefonomat a kezemben szorongatva fel-alá
kezdtem járkálni a szobában. Nem akartam elhinni, hogy még több, mint egy év
távlatában is képtelenek felfogni, hogy vége. Amióta idejöttem Fort Collinsba,
nyugodt életem van. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mert akkor hazudnék. A
versenyzés volt az életem. Ma is gyakran megesik, amikor behunyom a szemem, mintha
újra ott lennék a pályán. A csapat volt a családom. De nem bírtam tovább ott
maradni.
Abbahagytam a járkálást és ledőltem az ágyra.
Behunytam a szemem. Talán épp elaludhattam, mert a csengő hangjára riadtam fel.
Úgy pattantam ki az ágyból, mint egy keljfeljancsi. Hirtelen azt sem tudtam,
hol vagyok. Fiú vagyok-e vagy lány. Körbejárattam a tekintetem a helyiségen és
vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam felgyorsult szívverésem. Lassan vánszorogtam
csak az ajtóhoz, mert tudtam mi vár rám, ha kinyitom. Megfogtam a kilincset és
egy nagy sóhaj kíséretében kitártam az ajtót Jack Harrison előtt.
Belépett a lakásba és köntörfalazás nélkül
közölte:
‒ Vissza kell jönnöd Paul! Csak mondd meg mennyit
kérsz és megkapod, de a csapatnak szüksége van rád. Hiába jók a mérnökök, a
legjobbak, de kell valaki, aki képes vezetni azt, amit alkottak. Te képes vagy
rá. Te vagy az egyedüli, akivel a srácok tudnak együtt dolgozni, Paul. Ez a
csapat a családod – az orrom elé tolt egy fényképet, amin együtt ünnepeltük,
hogy a mi kis csapatunk képes volt maga mögé utasítani a Mercedes és a Ferrari
csapatait és remek versenyzéssel megnyertük az utolsó nagydíjat. 2016 a mi
évünk volt, ehhez kétség sem fért. Minden összeállt. Egy kis csapat voltunk az
első évünket töltöttük a Forma 1-ben. Az év legnagyobb meglepetéseként beszélt
rólunk a sajtó. A mérnökök olyan autót alkottak, amit élmény volt
vezetni. Én pedig élveztem minden egyes pillanatát – Hallod Paul? – térített
magamhoz újra, Jack hangja. –A srácok mind visszavárnak! Nem kezdhetjük el ezt
az évet nélküled.
Megvontam a vállam és hátat fordítottam Jacknek.
Elővettem két üveg sört a hűtőből, majd megfordultam és nekinyújtottam az
egyiket.
‒ Jack, ha csak ezért jöttél, akkor el kell, hogy
keserítselek. Nem tudom, mi az, ami nem világos? Nem.. megyek.. vissza. –
hangsúlyoztam egyenként a szavakat. Jack becsukta az éppen szóra nyíló száját
és helyet foglalt az egyik kopott fotelben. Felhajtotta a sört, majd körbe
járatta a tekintetét a helyiségen. A ház nem volt egy ötcsillagos hotel, de
nekem pont megfelelt. Nem volt vészes a bérleti díj és a szerelőműhely is itt
volt a közelben.
‒ Gyere velem Austinba, kérlek! Ez itt – mutatott
körbe a helyiségen – nem a te világod.
‒ Nem Jack. Tudod nagyon jól, hogy ez az én
világom. Csak egy utcagyerek voltam, amikor felszedtél.
‒ Nem felejtem el azt a napot hidd el. Azelőtt még
soha senki nem lopta el a kocsimat – mosolyodott el az emlékre, ami engem is
arra késztetett. Leültem a Jackkel szemközti fotelbe és folytattam
‒ Soha nem volt olyan könnyű kocsit lopnom, mint a
tiédet, benne hagytad a kulcsot.
‒ Igen, mert csak három lépéssel mentem arrébb
parkolójegyet venni.
‒ Én pedig azt a pillanatot használtam ki! –
nevettem el magam. Életem legdrágább kocsija volt, amit sikerült ellopnom. Az
autósüldözés, ami utána következett, hihetetlen volt. Akkor szerettem bele a
száguldozásba.
‒ Csak tizenhat éves voltál, még kölyök, mégis úgy
vezetted végig a kocsit a belvároson, sorban lerázva a zsarukat, hogy már akkor
eldöntöttem, kellesz nekem. – Jack újabb kortyot ivott a sörből és elkomorult
az arca. – Tudod, hogy nem a te hibád volt, ugye?
‒ Nem akarok erről beszélni, Jack!
‒ Rendben. Megértettem. – felállt és ledobott elém
egy névjegykártyát – Ha esetleg elfelejtetted volna az elérhetőségem. – kezet
ráztunk és Jack elindult kifelé. Az ajtóból azonban még visszafordult. – Paul!
Ne okozz csalódást neki! – motyogta alig hallhatóan, majd kilépett az ajtón.
Fújtatva siettem be a fürdőszobába, hogy hideg
vízzel megmossam az arcom, de az kevés volt ahhoz, hogy lehűtsem magam. Jacknek
hála, az emlékek újra kezdtek feltörni. Mindaz, amit másfél év alatt olyan
nehezen sikerült száműznöm az agyam egy távoli részébe, most újra a felszínre
került. Felkaptam a motorom kulcsait és kiviharzottam a garázsba. Leszedtem a
ráterített ponyvát, ráültem majd felbőgettem a Yamaha motorját. Ez a hang, zene
volt füleimnek. Fejembe nyomtam a bukósisakot, kikanyarodtam az utcánkból és
elhagytam a várost, majd átadtam magam a száguldás utánozhatatlan, felszabadító
érzésének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése