Féktelen szerelem

Avagy Mia és Paul története tovább folytatódik...

Mia

Jóleső fáradtsággal köszöntem el a kis elsőseimtől. Mikor az utolsó gyerkőc is elhagyta a tantermet, még nekiláttam elpakolászni magunk után. Épp a jegyzeteimet és a könyveket tettem be a táskámba, amikor megcsörrent a telefonom. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam a kijelzőn Lizzy nevét villogni. Azonnal felvettem.

‒ Szia!

‒ Na, mi van kisanyám? Már azt hittem, hogy engem el is felejtettél! – kaffogta megjátszott sértettséggel.

‒ Hogy felejthetném el az én legeslegjobb barátnőmet?

‒ Hallod magad? A legeslegjobb barátnőd vagyok, ami némi kötelezettséggel is jár!

‒ Ó! Tényleg? És miféle kötelezettségre gondolsz egészen pontosan, legeslegjobb barátnőm?

‒ Hogy mire? Hát most éppen arra, hogy csipkedd magad, mert itt várok rád a suli előtt és elviszlek egy cukrászdába, ahol felzabálunk majd egy csomó szénhidrátot. Ja, igen, és kólát fogok inni! Három decit, vagy nem is, inkább fél litert!

‒ Ó, drágám! Csak nem megint az a szemétláda szólt be neked? – kérdeztem aggódva. Tudtam, hogy Lizzy mennyire kényesen vigyáz a vonalaira a modell barátja miatt, az a szemét meg folyton cseszegeti. Azt is észreveszi, ha csak fél kilóval van rajta több. Pedig Lizzy nem kövér. Nem is sovány, de örülhetne az a majom, hogy van rajta mit fogni. Sosem bírtam elviselni azt a pasast. Szerintem csak önmagát szereti, a barátnőjét meg csak azért tartja, hogy legyen mivel villogni a média előtt.

Lizzy szipogni kezdett a vonalban, én meg gyorsan bedobtam még két játékot a dobozába, felkaptam a táskám, és már rohantam is kifelé. A parkolóban ott állt, az a rózsaszín csotrogány, amit Lizzy még kocsinak nevezett, vagyis Mancinak. Igen, annak a rózsaszín, ronda szekérnek, még neve is volt. És az én drága barátnőm nagyon meg tudott sértődni, ha valaki csupán csak rossz szemmel nézett az ő Mancijára. Kiszállt a kocsiból és sírva rohant felém. A nyakamba borulva már zokogni kezdett. Átöleltem, simogattam a hátát, és lágyan ringattam, hogy megnyugodjon egy kicsit. Úgy fél perccel később felemelte a fejét és a szemembe nézett. 

‒ Irány cukrászda, most azonnal! – közölte, majd összenevettünk és egymásba karolva tettünk pár lépést az autóig.

***

Úgy bő öt perccel később már a kedvenc cukrászdánkban ültünk, ahol minden piros és fehér színekben pompázott. Fehér asztalok, hozzá piros bőrbokszok, az ablakok mellett. A terem közepén pedig kis négyszemélyes asztalok, szintén piros székekkel. Mi a terem leghátsó részében lévő bokszot szoktuk elfoglalni. Mondhatni, a törzshelyünkké vált már, hiszen hetente legalább négyszer jöttünk ide. Ez volt a legjobb hely a környéken.

Én csak egy kapucsínót kértem, de barátnőm feltankolt rendesen. Kehelyben kért négy gombóc fagyit, két krémes sütit, meg még egy lattét is. Ahogy így elnéztem, szinte biztos voltam benne, hogy holnap már meg is bánja ezt a sok szénhidrátbevitelt és tudtam, hogy én leszek az oka, amiért hagytam ezt neki. De úgy láttam, hogy most erre van szüksége. Mary, a felszólgálólány kíváncsian méregette barátnőmet. Látszott rajta, ég a kíváncsiságtól, hogy megtudja miért sírt. Átnyújtottam a kezem az asztal fölött és megfogtam az övét.

‒ Lizzy, figyelj drágám, szerintem menj és mosd le az elkenődött sminkedet, mert így te leszel az elkövetkező napok pletykasztárja.

‒ Én nem szoktam pletykálni – mormogta két falat süti közt.

‒ Nem is azt mondtam, hogy te pletykálsz, hanem, hogy rólad. – közöltem vele, erre már felkapta a fejét.

‒ Miért beszélnének rólam?

‒ Csak nézz oda, Mary és Erica éppen azt próbálják kitalálni, hogy mi történhetett veled.

‒ Miért pont velem?

‒ Elképesztően nehéz a felfogásod ma – forgattam a szemeimet, majd elővadásztam a táskámból a kis sminktükrömet, hogy megmutassam neki, mi is a probléma. Az arcán ott éktelenkedtek a fekete csíkok, mert a sírástól megfolyt a szemfestékje, de ő ezt valamiért nem akarta eddig tudomásul venni, pedig a kocsiban is többször elmondtam neki. Lizzy azonban túlságosan el volt foglalva azzal, hogy szidja azt a bájgúnár pasiját.

Mikor meglátta magát a tükörben, felugrott az asztaltól.

‒ Úristen! – kapta a kezét a szája elé – Miért nem szóltál eddig? – vágta hozzám sértődötten és kiviharzott a mosdóba. Esélyem sem volt megvédeni magam. Most úgysem hallgatott volna meg.

Lassan kortyolgatni kezdtem az időközben már kihűlt kapucsínómat és elmerengtem a mai nap eseményein. Az észbontó éjszakán és reggelen azzal az idegen pasassal, aztán azokon az édes kis gyerkőcökön, akik Miss Wilder helyett Miss Miának kezdtek el szólítani. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy eszembe jutott, milyen kedvesen és figyelemmel fogadtak. Merengésemből torokköszörülés térített vissza a jelenbe.

‒ Helló, micsoda meglepetés! – köszönt a reggeli pasas én meg hirtelen azt sem tudtam mit tegyek, vagy mondjak. Csak tátogtam, mint egy hal, de hang nem nagyon jött ki a torkomon. – Nem zavarok? Úgy látom társasággal vagy. – nézett a velem szemközt lévő fagyira és sütire.

‒ Öö.. igen. A barátnőm kiszaladt a mosdóba.

‒ Ó, értem. Akkor majd legközelebb meghívlak egy kávéra én! – Bólintottam.  De nem bírtam megszólalni. Egész testemben remegtem. – Viszlát, Mia! – köszönt el és hátat fordított. Ekkor tértem magamhoz az önkívületi állapotomból, amit a jelenléte okozott.

‒ Várj! – kiáltottam utána, mire mosolyogva visszanézett. Haboztam. Nem tudtam eldönteni, hogy hagyjam elmenni, vagy bírjam maradásra. De aztán eszembe jutott Lizzy, akinek most szüksége volt rám. – Viszlát, legközelebb Paul. – abban a pillanatban ugrott be a neve. Még szélesebb mosolyra húzta vastag, csókolnivaló ajkait. Ez a pasas most még jobban nézett ki, mint egy nappal korábban. A reggelről nem nyilatkozom. Az valahogy teljesen elvette az eszemet.

Odasétált a pulthoz, kért két kávét elvitelre, majd kisétált az ajtón. Lizzy épp abban a pillanatban állt mellém. Tekintetével követte az enyémet.

‒ Az ott, nem aa…

‒ De – vágtam barátnőm szavába – az autószerelő.

Lizzy ekkor olyan szemeket meresztett rám, mintha csak a lelkembe látott volna, vagy a gondolataimban kutakodott volna. Összeráncolta a homlokát, összefogta és lófarokba kötötte hosszú barna sörényét, majd leült a fagyija mögé és falni kezdte.

‒ Gyanús vagy nekem kisanyám! Fordulj csak ide! – kért, de nem mertem a szemébe nézni. Ez a nő valahogy mindig belém látott. Gőzöm sincs, hogy csinálta, de jobban ismert saját magamnál. Az asztal alatt a lelógó piros-fehér kockás terítőt kezdtem el gyűrögetni, miközben tekintetem nem vettem le az üres kávéscsészémről. – Naa.. köztetek történt valami. – jelentette ki olyan bizonyossággal, mintha ő is ott lett volna. Megköszörültem a torkom és a szemébe néztem. Tudtam, hogy a fülem tövéig vörös az arcom, legalább annyira, mint a hajam, mert éreztem, hogy szinte lángol a bőröm. Nem is tudom, miért, de elszégyelltem magam, mint egy kisgyerek akit rajtakaptak csínytevés közben. Nem szerettem volna még beavatni barátnőmet az elmúlt éjszakámba, mert biztos voltam benne, hogy csak egy egyéjszakás kaland volt. De valahányszor behunytam a szemem, újra magamon éreztem Paul vágytól izzó tekintetét, és ahogy ujjai a bőrömhöz érnek. – Beszélj! – szakított ki merengésemből Lizzy.

‒ Nem arról volt szó, hogy most vigaszra vágysz? – vontam kérdőre, de úgyis tudtam, hogy nála ezek a kiborulások nem tartanak sokáig. Nem volt szerelmes abba bájgúnárba, csupán szeretett vele villogni. Így a sértődései sem voltak komolyak. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány pasija volt még Logan mellett az elmúlt fél évben. 

‒ A vigaszt.. – hümmögött két falat közt – megadja nekem ez itt – mutatott a kehely fagyira, ami már szinte teljesen szétfolyt a melegtől – te pedig kisanyám, elkezdhetnél végre csiripelni! - közölte, majd a szájába tömött egy adagot a sütiből is.

‒ Lefeküdtem vele. – jelentettem ki egyhangúan, erre barátnőm felugrott az asztaltól és fulladozni kezdett. Rögtön odaugrottam mellé és ütögetni kezdtem a hátát, miközben neki már a könnyei is kijöttek a köhögéstől. Mikor már kicsit jobban lett, visszaült a helyére és ivott egy kortyot a lattéjából. Megköszörülte a torkát és szigorú tekintetét az enyémbe mélyesztette.

‒ Na, idefigyelj Mia Wilder! – kezdte – Legközelebb, mielőtt ilyen nagyságrendű, egetrengető bejelentést teszel, legyél szíves figyelmeztetni, hogy semmi, érted? Semmi ne legyen a számban! Mert még egy ilyen és a következő bejelentésedet a temetésemen kell megtenned! – közölte, majd újabb falat fagyit tett a szájába és teli szájjal folytatta – Értve vagyok?

Nevetnem kellett a viselkedésén. Másokat talán idegesítene, vagy kiakadnának rajta, de Lizzy Graham-et én már születése óta ismertem. Egy napon születtünk, az édesanyáink akkortájt lettek barátnők és mi is elválaszthatatlanok maradtunk, azóta is.