Féktelen szerelem, részlet...

Részlet az ötödik fejezetből...

Mia

Jóleső melegség járta át a testem. Végre sikerült kialudnom magam. Pislogva nyitottam ki a szemeimet, mert zavart az ablakon beáradó erős fény. Körbejárattam a tekintetem a szobában, és amikor az órára pillantottam, akkor tudatosult bennem, hogy elfelejtettem beállítani az ébresztőórát. Tornászokat megszégyenítő módon szaltóztam ki az ágyból. Volt mindössze tizenöt percem arra, hogy felöltözzem, elvégezzem a dolgom, fogat mossak, behajigáljam a holmim a táskámba, leérjek azzal a nyamvadt, vánszorgó lifttel, bevágódjak a kocsimba és odaérjek a suliba, ami a lakásomtól vagy húsz percre volt kocsival, forgalom nélkül. „Képtelenség!” – könyveltem el magamban. De ennek ellenére úgy kapkodtam, mint még soha. Mindössze három perc. Képes voltam ennyi idő alatt kiválasztani a ruhámat, felöltözni, megmosakodni és belőni a frizurámat. Úgy döntöttem, ez egyszer elhanyagolható a fogmosás, az nem annyira fontos, majd kapok be egy rágót, vagy pár szem tic-tac-ot. Beleléptem egy lapos talpú topánkába, felkaptam a táskám és már rohantam is a lifthez. Nem bajlódtam azzal, hogy bezárjam az ajtóm, mert túl sok időbe telt volna. Már a liftből tárcsáztam Lizzy-t. Rá mindig számíthattam. Egy csengés után azonnal felvette.

‒ Na, mi a helyzet? Mondd, hogy nem tegnap járt nálad!

‒ Lizzy, erre most nem érek rá. Baromira elaludtam, le fogom késni az órámat – hadartam egy szuszra – kérlek, gyere el hozzám most azonnal és zárd be az ajtóm, mert arra már nem volt időm!

‒ Arra, hogy bezárd az ajtód?

‒ Igen arra – vágtam rá ingerülten. Nem rá voltam mérges, de idegesített, hogy miért nem képes most kizárólag a lényegre koncentrálni. Nem volt sem türelmem sem időm magyarázkodni neki. – Csak tedd, amire kértelek, légy szíves! És jövök neked eggyel! – tettem hozzá, csakhogy megnyugtassam a lelkivilágát, majd kinyomtam a telefont és bevágtam a táskámba. Épp kiértem a parkolóba, amikor befejeztük a csevegést. Felemeltem a fejem, hogy körbe nézzek. Akkor lettem csak igazán ideges. Paul nem a szokásos helyemen parkolt le a kocsival. Már a sírás kerülgetett, mert nem láttam sehol és csak nyolc percem maradt a húsz perces útra. Végre megpillantottam. Elbújt egy kisebb teherautó mögé. Megkönnyebbülve sóhajtottam, és odaszaladtam. Épp a zárba akartam betenni a kulcsot, amikor megpillantottam őt. Ott állt tőlem tízlépésnyire egy méregdrágának tűnő sportkocsi mellett. Fejét csóválva vigyorgott rám. Hosszú haját copfba fogta, melyből a szél kifújt már néhány tincset, amik borostás arca körül lengedeztek. Világoszöld tekintetét az enyémbe fúrta. Szívem hevesebben kezdett kalapálni, ahogy közelített felém. Szörnyen dühös lettem magamra, amiért képes voltam folyton elgyengülni, valahányszor a látóterembe került.

‒ Elaludtál? – érdeklődött. Hangjában vidámság bújkált.

‒ Nagyon úgy tűnik – motyogtam szemlesütve – esélytelen, hogy idejében odaérjek.

‒ Mennyi időd van még?

Rápillantottam az órámra.

‒ Hat perc? – magam sem tudom, hogy kérdésnek, vagy kijelentésnek szántam-e. Mintha csak tudni akartam volna, hogy képes-e ennyi idő alatt eljuttatni a célomhoz.

‒ Paul Langdon nem ismer lehetetlent! Ezt jól vésd az eszedbe tündérkém! – közölte és már el is kezdett a sportkocsi felé tuszkolni. Féltem a sebességtől. Semmitől nem féltem úgy, mint attól. De most úgy voltam vele, nem számít. Beszállok, és majd behunyom a szemem. De másképp nem fogok odaérni órakezdésig, az biztos. Muszáj lesz legyőznöm a félelmemet. Beültem a kocsiba és Paul bekötötte a biztonsági övemet. Szinte belesüppedtem az ülésbe. Nagyon kényelmes volt. A következő pillanatban meg csak azt vettem észre, hogy már száguldunk is. Még nem is hallottam, hogy beindította volna a motort, de a kocsi már süvített is. Kerülgettük az autókat egymás után, én pedig két kézzel kapaszkodtam, hol az ajtóba, hol az ülésbe, abba, amit éppen sikerült elkapnom a dülöngélésben. Becsuktam a szemeimet induláskor, de a kíváncsiságom nagyobb volt. Elképesztő rutinnal vezetett Paul.

‒ Ezt meg hol tanultad? – kérdeztem felé pillantva. Vastag ajkai mosolyra húzódtak, de egy pillanatra sem vette le tekintetét az útról. Még jó! Amilyen sebességgel száguldottunk, rossz ötlet lett volna. Nem mertem ránézni a sebességmérőre, de az tuti, hogy a megengedettnél jóval többel haladtunk.

‒ Mit? – érdeklődött ártatlanul. Mintha nem tudta volna, miről beszélek.

‒ A vezetést.

‒ Te is tudsz vezetni, tündérkém!

‒ Az teljesen más. Ehhez képest fogalmazzunk úgy, hogy én is képes vagyok elnavigálni az autót az úton. – motyogtam magam elé, mire ő hangosan felnevetett én pedig belevesztem a látványába. Olyan szexi volt, ahogy mély, búgó hangján kacagott.